A borászati hagyományok Magyarország nemzeti örökségének fontos részét képezik. Európában a ma beszélt nyelvek közül csak a görögöknek és a magyaroknak van saját szava a borra (kraszi, bor), a többi bortermelő ország a „bor” szót a latin „vinum” szóból eredezteti. A magyarok már az ókorban saját, akkor használt betűikkel rögzítették a szőlő, a bor és az áldomás szavakat. Ahogy a magyar kultúra legtöbb rétege egyfajta kelet–nyugati hatásokkal egyaránt bíró szintézist mutat, úgy a borkultúrában is felfedezhetők ezek a kapcsolatok, kiegészülve még déli hatásokkal is. Az alföldi bortörténetet két meghatározó történelmi esemény befolyásolta, egyfelől paradox módon a török hódolatság alatt kialakult alföldi vörösborkultúra, amit alátámaszt a délszláv népek által behozott kadarka megjelenése is. Másfelől, lassan elfeledett tény, hogy a 19. század végén, a filoxéra járvány idején elpusztult Európa szőlőterületeinek 40-60%-a.
A 85% kvarcot tartalmazó „immunis” homokra történő telepítésnek köszönhetően azonban Katona Zsigmond, Mathiász János és Kocsis Pál arannyá váltóztatták a homokot, új, értékes szőlőfajták sorát nemesítették és tették világszerte ismertté az alföldi szőlőtermesztést. A szocializmus idején kialakult tömegtermelést ma már felváltotta a minőségi bortermelés, napjaink reneszánszát élő borkultúrája felöleli a borok értékeinek védelmét, népszerűsítését, arculatának alakítását, hírnevének ápolását, a bortermelési és fogyasztási kultúrájának emelését, a kulturált borfogyasztás általánossá válását.
